Az alábbi szöveget a pár bejegyzéssel korábbi lovas képhez írtam. Először én is csak egy kommentben gondolkodtam, de olyannyira felduzzadt, hogy inkább egy új bejegyzésben raktam fel. Az első verzió akkor íródott, amikor felkerült a fotó a blogba, azóta kicsit módosítottam rajta. Az írásomban szereplő gondolatok nagy részét tulajadonképpen ti is felvetettétek kommentjeitekben, úgyhogy nem sok új dolog található itt. Azért remélem néhányan mégis elolvassátok majd :)

Első nekifutásra szigorúbb kompozíciót képzeltem el, olyasfélét mint a középkori ikonokon, ezért kissé zavar például, hogy kilóg a ló füle. A fák kissé balra dőlnek, kivéve az elsőt, ami tök jó lenne ha olyan éles lenne mint a lófej és a lovon is homogénebb élességet szeretne a technicista, konstruktivista, digitális szemem.

Második nekufutásra már elbizonytalanodtam egy picit. Lehet, hogy pont azt pusztítanám el ezáltal, ami működésbe hozza a dolgokat. A függőleges fa az átmenet, a határ két világ között, kiemelődik az egyenessége által és egybeolvad a többivel az életlensége által és továbbá azért is nagy hangsúlyt kap, mivel majdnem középen helyezkedik el. De még mindig nem tudom kikapcsolni a matematikai szűrőimet. Ezért lehet, hogy picit többet látnék a bal szélső fasorból. És talán ezért örülök annak is, hogy látszólag egy szabályos, harmonikus kompozícióval van dolgunk. Jól kitapintható függőlegesek, vízszintesek és mélységbe irányuló egyenesek mentén szerveződik a kép.

De akkor mégis honnan jön a benne rejlő feszültség? Tán pont a túlzott szabályosságból, hasonlóan mint Kubrick a szimmetria imádata esetén. Hiszen ha túlságosan nagy a rend ott biztos nincs rendben vmi. A tökéletes szimmetriában van vmi természetellenes, vmi idegesítő, vmi irreális. Nem hiszem, hogy jelen esetben vmi hasonlóról lenne szó, de az érzékeimet mégis errefelé birizgálja vmi, nem tudom teljesen függetleníteni magam ettől. Azért sem erről van szó, mert mint azt már részben említettem ezen a fotón nem tökéletes a rend (ellentétben Kubrick szimmetrikus kompozícióival). Mégis olyan érzésem van, hogy nincs ilyen a valóságban, nincs ilyen fajta szabályosság. Egy másik dimenzióban vagyunk, mesében, egy megkonstruált világban.

Az egyik pillanatban az az érzés kerülget, hogy a lónak és a fasornak nincs, nem is lehet semmilyen köze egymáshoz, leválnak egymásról, két külön világhoz tartoznak és csak össze lettek montírozva. A másik pillanatban ennek az szöges ellentéte kerekedik felül vagyis, hogy ezek az elemek szerves egységet alkotnak és nem pusztán azért mert az ott akkor úgy történt, hanem ez az idők kezdete óta így van, vagyis megcsap az univerzalitás szele. Persze nemcsak a kompozíció szabálytalan szabályossága, hanem a becsillanó fények intzenzív játéka és a fasor szálfáinak párhuzamossága között feszülő ellentét is alátámasztja ezt a csúszkálást ide-oda. Hihetelen, hogy egy harmonikus rendben felépülő képen, képtelen megnyugodni a szemem, folyamatosan mozgásban van. Hogy is merülhet fel bennem egyáltalán a harmónia gondolata. És mégis újra és újra nekifutok, elindulok innen és onnan, összemérek, viszonyítok, mindig kibillenek, nem találok fogást, egy pillanatra sem nyugodhatok. A felépülni látszó nyugodt derűm nem tud kiteljesedni, az egyre fokozódó feszültség nem tud kisülni. Hinta-palinta.

A ló szeme mindig egy titok. Antropomorfizáljuk, mint sok mindent az állatvilágban. A ló szeme a magába szippantó mélység. De nem biztos, hogy kell ide ez a sok közhely és megint ott van bennem a mégis, de mégis.. A benne csillanó fény és mellette a párja, a fák között villanó.. Két szem. Fény és árnyék. Bocsánat, de én szeretem sablonokat (kifordítani is). A ló szájának szeglete, a rászáradt „nyálhab” és hát a szőrcsomók talán a legszebbek.

A levelek közt becsillanó fényszemek vibrálása, a ló a fasor alkotta utat keresztező, fénytől távolodó „mozgása” megint csak elbizonytalanít. Mozgásról beszélek, mert az az érzésem, hogy a ló mozgásban van, de legalábbis megmozdulni készül, csak a kép merevítette mozdulatlanná, különös, várakozás teli állapotot teremtve. Hol a lovas? Mi a fény forrása? Mire vár a ló? Miért nem indul? Miért a fénnyel ellenkező irányba fordul? Az ellenfény árjában elvesző fatörzsek szálkái, a ló állán függő szőrcsomók, a homályba és a semmibe fúló aljnövényzet ingoványa, a fasoron kívüli világ megismerhetetlensége egyszerre fenyegető és felszabadító.

Egy kicsit hiányolom, a fény-árnyék még hangsúlyosabb ellentétét (bár lehet, hogy ez megint a technicista szemem diktálja), a fényből elég tán, de jó lenne egy még sötétebb feketébe hajló szeglet.

A kép kapcsán még felderengett egy több éve látott film emléke, az Aranymadáré, ami egy háborúban megsérült középkori lovag haldoklását ábrázolja. De ez csak egy kósza benyomás.

És még sok mindenről tudnék…
Például a hiányról vagy hogy, kinek a szemszögéből látunk rá a történetre.
Hogy ez egy történet-e? Tükörkép-e?
vagy a profilról, ami az egyik legirreálisabb beállítás a számomra. És a lónál ez még összetettebb, erősítve a merőlegeseket, hogy egyrészt kifelé mutat a képből, másrészt viszont a szeme oldalirányba inkább, azaz velünk a nézővel szemben. Sőt itt a olyan mintha lesütné egy picit a szemét, ez meg egy harmadik irány.. na jól van ez már tényleg geometria..